Majdnem egy órával a döntő előtt elkezdtünk bemelegíteni. Ákos elment a lányokkal a beszállóhelyre, mi meg átvettük a helyüket. Némi futás, aztán a szokásos „terpesz-zár, karkörzés hátra”. Egy kicsit már szűkül a gyomrom. Az már kiderült, hogy 18-an ülünk a hajóban, de húszan melegítünk. Állítólag én a bal10-en fogok ülni, de még semmi sem biztos. Kicsit meglepődök, hogy csak tizennyolcan leszünk, de bízom benne, hogy Ákos tudja, mit miért csinál. Mondjuk a középső ülés elég szar, ott van összecsavarozva a hajó, senki sem szeret ott ülni, nem is lehet rendesen evezni. A csajok közben eltűnnek, az ő futamuk 20 perccel a miénk előtt lesz. Sajnálom, hogy nem fogjuk látni őket, jó lenne szurkolni nekik, ez az utolsó futamuk. Na mindegy, koncentráljunk a miénkre. Már folyik rólam a víz, amikor mi is elindulunk a beülőhelyre. Még a két sztrók hiányzik, őket máshonnan kaptuk, szimpatikus, rutinos emberek. De először csak az egyik van meg, rajta sincs versenymez. Némi idegesség („hol a másik sztrók, hol vannak a mezek????”), aztán előkerül minden és mindenki. Nyugodtak, mosolygósak, és nyugalmuk rám is rám ragad. Nem lehet baj, ha két ilyen ember ül elől. De akkor is….elég lesz tizennyolc ember? Közben jön a hír, a lányok bronzérmesek. Hurrá!! Most én is kiegyeznék egy bronzzal.
Szólítanak beülésre, de Ákos még nem hirdetett névsort. Végszóra megjön Ákos, felolvassa a hajónévsort, tényleg a bal10 az enyém, mellettem Karcsi, előttem Füzy Peti. Jó társaság lesz. Beülünk a székekbe, kezdődik az ellenőrzés, indul a majré. Legalábbis bennem. Az ötös pálya a miénk, a négyesen az oroszok, mellettük a németek, aztán az olaszok. Kicsit megörülök, az oroszok oldalvizén talán könnyebb lesz menni. Megyünk a stégre, némi hangzavar, állítólag az oroszoknál egy-két fiatalabb srác beült, Sziszkó fényképezi őket, óvást emlegetnek, de most inkább saját magunkkal foglalkozzunk. Összeállunk egy körbe „Hajrá magyarok!!”, aztán beszállás. Karcsival éppen elférünk a hátsó keskeny padon, csúszkálni nem fogunk az biztos. Elindulunk, laza evezés, aztán 10 csapás, lendületes, nekem tetszik, egyben van a hajó, jól érzem magam itt hátul. Mögöttem senki, Skutó hangosan kiabál, ez inspirál. Előttem Füzy Peti tökéletesen evez, ha követem a mozgását, nem lehet baj. 20 csapás, jól megyünk, ez kicsit megnyugtat. De csak egy kicsit. Aztán egy rajtgyakorlat, 5-20, fordulás, előttünk a rajtvonal. Ákos utolsó instrukciói a jobb háromról, ő is elégedett a hajóval, aztán a szokásos, „tolni kell gyerekek”. Lassan csorgunk, majré a csúcson nálam. Az indítóbíró ellenőriz, „ line five, Hungary”, felemeljük a lapátot, igen itt vagyunk. Segítségért fohászkodom, hitem Istenhez irányít. „Miatyánk, ki vagy a mennyekben…” mormolom magamban, aztán még egyszer. „..mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség, Ámen”. Úgy legyen. Furcsa nyugalom száll rám. Hirtelen az jut eszembe, hogy ötven másodperc, és valami véglegesen megváltozik. Talán utolsóként csúszunk be a rajtgépbe, Skutó kéri az utolsó négy embert, hogy finoman evezgessünk, tartsuk a gépben a hajót. Elől a lapát. Adrenalin az egekben, már csak a rajtbíróra figyelek, néhány érthetetlen angol szó, aztán „Attention!!……szzzzzz” Szerintem jól rajtolunk, aztán húsz pörgős, belefeszülök, az utazó alig lassabb, de jó tempó. Annyit látok a szemem sarkából, hogy az oroszok mellettünk elléptek, de nem is ők az igazi ellenfél. Füzy Petit nézem, meg a sztrókokat, jól jövünk, úgy érzem. Aztán Skutó visszaszámol, 3-2-1, ezek szerint máris féltávnál vagyunk. Beleadok mindent, Skutó ordít mögöttem, „toljátok, még, még”, zihálok, de nyomom, nyomjuk, nem merek kinézni, csak a tempó, az erő. Aztán állj!, leállunk az evezéssel. Először nem is értem, aztán rájövök, hogy beértünk a célba (hiába, hátulról nem látjuk a célvonalat). Gyorsan kinézek balra, mintha a németek mögöttünk lennének. Ezek szerint megvan az érem!!! Dobolunk a hajón, gratulálunk egymásnak, Karcsi szerint ezüst, én nem láttam az olaszokat, nem hiszem el, hogy ezüst. Papírforma szerint a bronz is szép lenne. Néhányan ezüstöt emlegetnek, még mindig nem hiszem el. Gratulálunk az oroszoknak, aztán megint hangzavar, az egyik orosz kiugrik a hajóból és kiúszik. Lehet, hogy mégiscsak volt valami abban a „fiatalításban”. Most ez sem érdekel. Kievezünk, kiszállunk a stégre, várjuk az eredményt, gratulálunk egymásnak, „jók voltunk”. Ekkor futva érkezik Juci (ki tudja, hányszor futotta végig a céltorony és a kiszállóstég közötti utat ezekben a napokban…), egyik kezében fényképezőgép, másikkal V-betűt mutat. A győzelem jelét. Aztán rájövök, hogy az mutatja, másodikak vagyunk. Megvan az ezüst!!! Tényleg megvan!!! Hangos üdvrivalgás, éljenzés, a csapat utolsó érme egy ezüst. Gyerekeimre gondolok, megígértem nekik, hogy éremmel megyek haza, és sikerült! Összeállunk, „Hajrá magyarok” háromszor, pár könnycsepp, aztán elindulunk fel a stégről. Ott állnak a csajok, tenyerek csattannak, mosolyok, az oroszokkal is összevigyorgunk, jó verseny volt, szép eredmény. Lassan visszaballagunk a tribünhöz, ott is mosolygós magyarok gratulálnak. Megnézem az eredményt, 47.60 mp, Talán sose mentünk ilyen jó időt. A németek 48.06, az olaszok 48.24. Felmegyek a tribünre és felhívom a családomat. Ez az ötven másodperc örökre megmarad bennem.
Ami ihletet adott: a verseny és http://www.kajak.hu/cikkek/1740
Legtöbb hozzászólás